Csúf ugyan nincs, de ma jóból és rosszból is kijutott nekem szépen.

A jó az volt, hogy megfőztem életem első miszo-levesét. A rossz pedig az, hogy kirúgtak a munkahelyemről. Pontosítok - bár nem rúgtak ki, egyszerűen nem adnak több munkát, több feladatot. Annyi gerinc persze nem volt bennük, hogy dobjanak egy mélt. Ha én nem kezdek utánajárni, hogy mi van, még hosszú heteken át várhattam volna az újabb témákat, feladatokat. S az a hivatkozás... Miután írtam egy illedelmes levelet a közvetlen felettesemnek, vajon történt-e valami a munkámmal, hogy immár hetek óta nem kapok újabb feladatot, fellengzős és kioktató választ kaptam, hogy az általam ajánlott témák és vendégek nem ütik meg a kívánatos minőséget.

Érdekes, amikor hetente két-három adást dolgoztam ki, pillanatok alatt, hozni tudtam ezt a minőséget. Telefont ragadtam hát, és egy-kettőre leszerveztem magamnak néhány állásinterjút, mert úgy érzem, elérték azt a határt, amit sosem kellett volna. 

Ha valamit érzek és tudok, akkor az az, hogy az endometriózist is nagyrészt neki és nekik köszönhetem, a munkahelyem által okozott stressznek, az állandó üvöltözésnek és rettegésben tartásnak, az éjféli telefonoknak, a megalázó hangnemű leveleknek. Szóval, én rövidre fogom ezt zárni, és az első adandó alkalommal szépen meglépek.

Ugyanezen a véleményen van Zsuzsanna, a pszichológusom is, akivel éppen reggel, az ominózus levélváltást követően tartottunk ülést. Zsuzsanna szerint egyrészt tisztán látszik, hogy nincs nekem már keresnivalóm abban a kócerájban, másrészt szerinte egyre több jel utal arra, hogy mégis az írás az én utam. Erre nevetve feleltem, hogy a könyvtervezetemet is elutasította az első kiadó. Őszinte leszek: pont leszarom. Megyek tovább, csakazértis. Csakazértis lesz munkám, csakazértis lesz könyvem, és igen... meggyógyulok. Ez a N1 projektem.

Zsuzsa örült annak, hogy nem hibáztatom magam a történtek miatt. Nem érzem, hogy kellene. 38 évesen már tisztában vagyok az értékeimmel. Tudom, hogy jó vagyok. Jól írok, jó szerkesztő vagyok, terhelhető és megbízható. Aranyos volt, amikor megjegyezte, sokkal kevesebb gond lenne a világon és a szerkesztőségben, ha nem én, hanem a felettesem ülne a pszichológusi pamlagon. :D

Délután kettőkor pajzsmirigy ultrahangon jártam. körülbelül tíz percet tartott az egész szájbalökött művelet, s kiderült, kívülről, így, az ultrahangos vizsgálattal semmi baja a pajzsmirigyemnek. "Persze ez nem azt jelenti, hogy jól is működik a pajzsmirigye." - tette hozzá az amúgy nagyon kedves doktornő. Szóval, januárban kértem az időpontot, s egészen eddig kellett várnom arra, hogy mintegy tíz perc alatt elvégezzék a műveletet.

Imrus nagyon jó hírekkel tért ma haza. Ha Isten is úgy akarja, megnyertek, oké, nem kiabálom el, megnyernek egy hatalmas és gyönyörű filmpályázatot. Bárcsak így lenne! És bárcsak engem is érne már valami jó.... egy kis önbizalomfröccs a megtépázott önbecsülésemnek. :-(

Ma egész nap miszo-levest ettem. Brokkoli, kígyóubi, némi hagyma, no és szereztem miszo pasztát is. Hamar kész lett, és valóban: egyáltalán nem puffadok. Lehet ebben a makrobiotikában valami.

Imádkozom, hogy egy szebb nap virradjon rám. Most amúgy két imatopicom is van:

Ima Nr.1: ne tekeredjen rá az endo a beleimre

Ima Nr.2: legyen új és jó munkám!

Tegnap, kedden látogatást tettem Adriennél.

Ezt egyrészt nagyon vártam, hiszen egyre komolyabban érdekel a makrobiotikus táplálkozás. Ugyanakkor éreztem, hogy nem vagyok jól: mintha nehéz és fájó köveket cipelnék a hasamban.

Út közben sikerült is eltévednem, s a Bibó István téren kifeküdtem a fűre a kimerültségtől, mint egy büdös bogár. Persze, senki se kérdezte meg, hogy "kislány, valami baj van?"

Nagy nehezen megtaláltam Adriennék otthonát, ám addigra teljesen kimerültem a fájdalmaktól és a gyengeségtől.

Adrienn ugyanakkor tüneményes, a kislánya, Abigél "Bibi" nemkülönben. Miközben úgy ültem nála a konyhaszéken,  mint egy zsák elfolyó és jajgató krumpli, Adrienn kitartóan magyarázott és mutogatott. Palacsintatésztában kirántott tofu. Makrobiotikus szushi, isteni Miszo-leves. Mind-mind mennyei és meghökkentően egyszerűen elkészíthető, kímélő fogások. Érzem, hogy ez kell nekem, érzem, hogy jó lesz. S legfőképp hiszek abban, hogy én magam is tenni fogok, teszek a gyógyulásom érdekében. Úgyhogy el is határoztam, mindenképp beiratkozom a számomra még megjegyezhetetlen nevű Zsuzsi makrobiotikus főzőtanfolyamára. Ami viszont a legeslegjobb érzésem volt, az Adrienn önzetlen segíteni akarása, készségessége és barátságossága. Ám hiába minden, fél 4-körül sűrű elnézések közepette elbúcsúztam, mert egyre gatyábbul éreztem magam. Esélye sem volt már nálam a tömegközlekedésnek, taxit kellett hívnom, pedig egyáltalán nem szívlelem ezt az állatfajt.

Az úgy volt, hogy Adri után találkozom egy újsütetű barátnőmmel, Tündével, akivel egy parfümimádó csoportban ismerkedtem meg. Gyönyörű és intelligens nő, s mit ad Isten, mellráktúlélő. Egy kicsit csajoskodni akartunk a plázában, rúzst venni, kávézgatni, röhögni, és egyetlen szót sem ejteni a betegségről.

Ciki, avagy sem, fel kellett hívnom Tündét, hogy ne várjon: bármennyire is szeretném, le kell feküdnöm, annyira rosszul vagyok. Természetesen megértette. Ki, ha ő nem?

Délután fél 4-kor be is dőltem az ágyba, szerencsére a férjem hazaérkezett, és haza tudta hozni az iskolából Misókát. Ötkor azonban telefoncsörgés riasztott fel, s első kábulatomból a főszerkesztőm hangja ébresztett fel. 

N. Tünde, az A torna "anyja" hívta fel a szerkesztőséget, csakis azért, hogy engem pocskondiázzon, lejárasson a főnökeim előtt. Kérdőre vonta szakmai kvalitásaimat és jó szándékom, majd perrel fenyegette a kiadót.

Ezt a hülye picsát!

Újságírói hivatásom majd 15 éve alatt egyetlen egyszer sem fordult mindez elő velem, sosem találkoztam még ilyen rosszindulatú nővel, aki bár gyógyítónak vallja magát, mindent megtett, hogy alávágjon egy embertársának. Próbálok az ilyen alakokhoz együttérzéssel állni, hiszen nekem okozott néhány kellemetlen órát, ám saját magának az egész életét pokollá teszi. A gádzsinál már csak a családját sajnálom jobban.

A telefon után aléltan estem vissza az ágyamban, s majd 12 órai alvást követően reggel fél 8-kor ébredtem, férjem szerint olyan arccal, mintha egy kiadós botoxkúrán vettem volna részt. Hálát érzek, hogy olyan emberek vesznek körül, mint Adrienn, és Tünde. No persze, nem az A-NYANYA. :-)